Csalódott szerelem.

Az elmúlt napokban szokásomhoz híven az Interneten szörföztem. Hiszen miért is ne? Odakint beköszöntött az ősz, egyre hidegebb szelek fujókáznak az északi félteke felöl. Persze odakint még erőlködik a nap, néha már könnyeket is ejt, hiszen Ő is érzi, hogy lassan, de magával kell vinnie ránk teremtett melegét.

A hétvégék egyre inkább családiasabbak. A nappalok egyre inkább rövidebbek, az éjszakák azonban megnyúlnak. Pihen a Föld, téli álomba szenderül.

De az emberek igyekeznek boldogoknak maradni. Őszintén bevallom, nekem ez mostanában egyre nehezebben megy. Nem tudom hol a hiba, mit követhettem el. Talán az lehet a baj, hogy egyre inkább kinyílik a szemem, és rájövök dolgokra. Legfőképp arra, hogy az élet rohamosan halad előre, és még arra sem marad időm, ahogy másnak sem, hogy apró boldog pillanatokat élvezzek. Nem! Ezek egyszerűen elsuhannak mellettünk, mint autósztrádán a fák. Hiába nézünk vissza a múltba, átélhetjük emlékeinkben a szép dolgokat, de az már nem ugyan az.

Próbálok lassítani, és visszafogni ezt a hatalmas csárdát, világot. De egyedül kevés vagyok. Magamba fordulok, inkább figyelek azokra a dolgokra, melyek a jövőmet megalapozzák. Egyelőre mindez a tanulás. Na de ebben hol a boldogság? Ki az, akihez odabújhatok? Ki az, aki átölel?  Talán a tankönyvek?

Belebolondulok ebbe az intenzív agytáplálásba. Ki kell, egyszerűen, muszáj, hogy kirobbanjak a magányból. Nap, mint nap Internet elé vágom magam, és próbálok koromnak megfelelő tinédzser korszakot élni. Lassan, nagyon lassan válnak a sötét, szürkületek boldogsággá. Megismertem valakit, aki zuhanó lelkiállapotomat hamar markolja fel maga mellé, és kezdi el pátyolgatni. Valóban! Egyre több mosoly látszódik meg arcomon, és egyre inkább rabol maga mellé a könyvek mellől. Na de akkor most mi a fontosabb? Egy kaland, vagy a biztos jövő megalapozása? Telitáplált agysejtjeim ellenzik, amit teszek, egyszerűen ostobaságnak neveznek, olykor ordítanak itt belül. De én ismét a szívemre hallgatok. Makacs vagyok. Valahol már hallottam.

A virtuális világ minden mozzanatát felfedeztük, és egyre inkább úgy érezzük, hogy telhetetlen szívünk több érzelmet akar. Érintést, hangokat, tekinteteket, érzéseket, leheleteket, sóhajokat, és még sorolhatnám. Na de hova ez a sok vágy? Ismert érzések cikáznak végig testemen, és rosszat sejtenek. Hiába az őszi fésűs falombok sem söprik el kellemes, mégis fájdalmasnak vélt gondolataimat.

Éjszakák nyúlnak egyre hosszabbakra, és álmatlan éjszakáim változnak szörnyűséges kalandokká. Egyik álmomban épp busszal utaztam egy fontos randevúra. Egy gyilkos társaságában utazom, és csak legkedvesebb fiú barátomnak köszönhetem, hogy megmenekültem. Ez talán azt jelentené, hogy csalódok, de egy barát nem hagyja, hogy lelkiállapotom mélyre zuhanjon? Ezt az álmomat mindössze egyszer rágom át, aztán tudomást sem veszek róla. Csak megyek előre ebben a hűvös auqváriumban, söprök át meleg, forró testemmel, szerelemben lángoló szívemmel nappalokon, és éjjeleken.

Amikor megálmodott, szerelemben szőtt álmainkat szeretnénk egy nap valósággá formálni, olykor fél, remeg, izgul az ember. Görcsöket sző egyre okosabb gyomrod, és alig hiszed, de az idő reptet az élet vizében. Elérkezik egy várva várt nap. De olyat hall testrészed, melynek hatására csak fokoznád az élet vizét, és legszívesebben belefojtanád magad. Úgy éreztem, mintha egy álomkeretet törtek volna szét szívemen.

De nem menekülhetsz a hibák elöl. Ha szeretsz valakit, olykor meg kell érte küzdened. De sokszor nehéz, és hosszú kitartás kell hozzá. Egy őszi szombat. Igen, mindössze csak egy szombat, de ismét összetörte már amúgyis szilánkokból összerakott szívemet. De ugyanakkor ez a szombat is hívogatja össze a szilánkdarabokat. Akárcsak egy forgószél. Mintha egy visszafelé pörgetett videó. Talán az a gyilkosos álmom valamit üzent. Talán a gyilkos volt a csalódás megtestesítője? Nem tudom, és már azt hiszem tudni sem akarom.

Sokszor úgy érzem, hiába úszok folyton csak előre, az élet vizébe előbb utóbb belefulladok. De mért nem lehetek boldog? Legalább csak egyszer, valakinek a szíve jobb oldalán. A találkozásról hazajövet igazán biztonságot sem kerestem. Élettelen, erőtől hiányos karommal fogtam az autóbusz korlátját, és szemem csillagokat vertek egy suhanó jármű belsejében. Sírni tudtam volna, igen… Fájt!

Szeretem őt, még most is, és örökké. Azt mondja, ő is ugyanúgy érez, de a távolság részéről is érzelemromboló bomba. Néha úgy érzem, tényleg így van. De sosem az eszemre hallgatok. Valami itt belül jobban irányit, és keresi a boldogságot. Melynek neve: szív. Hiszek abban, hogy ha két ember kölcsönösen szereti egymást, akkor nem a távolságot, és kettejüket elválasztó időt veszik figyelembe, hanem azt az érzést, mely mindezt legyőzni tudja. Szomorú vagyok, mert ő is csak egy férfi azok közül, aki a kifogásokat keresi. De akkor minek kezdett bele? Mért csigázott fel érzelmileg? Mért nem mondta az elején, hogy ez lesz? Mért? Mért? Mért?

Mi marad már megint nekem? Ki fog átölelni? Mert ő nem. És a nosztalgikus szerelmes álomképeket is hagyjam, hogy az őszi szél tovaűzze? Muszáj?

Valaki mondja meg, szorítsa meg karom, és ordítsa szívével szívemnek, hogy talán még van valaki, aki engem is úgy szeret. De sose jön senki. Úgy érzem, nincs is igaz szerelem! És élet se. Csak az van, ami örökké tart, vagyis nincs semmim, nincs szerelmem, és lassan már életem se.

De akkor mi az a cél, amiért még élek? Tudom! Igen, azt hiszem, tudom már! Van egy cél, melyet mindenki elér: A halál. De addig még sok mindent meg kell tennünk, mi embereknek. Legfőképp leélni ezt az életet!

Jelenlegi életállapotom: SZOMORÚ.

*Daydreamer Girl*