Hiányzik mindneki, aki nincs velem....
A zene szól, álomkép alakul ki bennem.

Napfelkelte játszik az ég alján, és én egy kastályban ébredek. A kilátás gyönyörü, a narancssárga ébredező Nap fénye arcomat kelti.
A takaró bársonyos, bordó, a falak szürkék, és márvány oszlopok állnak a hatalmas ablakok mellett. Nem akarok felkelni, a Nap ébred, hallom a madarak reggeli csicsergését. Gondolkozom, és várok valakire, aki csókjaival ébreszt. Alig 10 perc tűnödés után megjelennek a szolgák, és rámöltik a fodros zöldes szoknyát, és hajam virágokból fűzött koronával ékesitik. Tudom, hogy ez nem az én életem. Gondolataimban tudom, hogy csak egy "vidéki" lány vagyok, és hogy álmodom. De nem súrum ki az álmok lubbalmát, olyan jó ez, mért ne élvezhetném legalább ott boldogan az életem?

Ahogy a kastély tálalótermébe érek, a Nap már erősen fényesiti meg a padlózatot, szinte elvakit. Hatalmas asztal húzódik középen, amolyan barokk kori, és középen helyezkedik el. Nehéz, biztosan, hiszen a székemet is a szolga huzza ki alólam, majd tolja alám. Kényelmesen ülök, és magamban mosolygok csak, mikor egy kedves arc teritőt terit elém, vigyázva ezzel a ruhámra. Reggelizni kezd a család. Család ez, kérdem én magamban? Mért nem látok snekit sem? Csak a dadusom...mért csak Ő?
Evés közben nem szólunk egymáshoz. Semmi zaj, kintról messze a távolból, talán az erdőből kutyák ugatását, farkosok üvöltését hallani. Ha jobban figyelek, tán még a tenger hullámzását is meghallom.
Miután elhagyom a helységet, a parba megyek. Pillangók szállnak, madarak csiripelnek. Boldog vagyok. De kivel? :o

A hatalmas vaskerités nyitva áll. Szoknyám a földig ér, kissé megemelem, és gyorsabb léptekben hagyom el a területet. Még mielött valaki észrevenne....

<elküldeni Mónikának, drága szerelmemnek>

A Nap fényét megtöri a tenger, mégis csillog, minthaa szemem látnám kivetitve... Leülök egy sziklára, már nem érdekel a ruhám, számomra csaka boldogság számit. Visszanézek éppenhogy, a kastály hatalmas, kivülről megpiszkosodott falak. Nem birták a hatalmas vihar által okozott sebeket. Mindenek van lelke. A sziklának, amin ülök, hiszen menedéket ad, helyet, ahol boldog lehetek. Ahonnan nézhetek a szépre, ahol elgondolkozhatok a jóról.
Lesétálok egésszen a tenger hullámjai mellé. Érzem, hogy mossa a lábam. A viz hideg. Lehajolok, arcom tükörképét egy hirtelen nagyobb hullám érkezése töri meg. Kezemmel spriccel fel a vizet játszok, mint egy kisgyermek. Látom szoknyám piszkos lett, tudom, ha ezt észreveszik, nincs mentség.
A Napra nézek, és a királykék égen madarak sokassága száll. Király? Kérdem magamban? És én mi vagyok? Nem kell nekem a pénz, se smemi más.. csak szeretet. Nem lennék boldog, kérdem magamban. Sétálok, és elég sokára jár az idő. Tudom aggódik a dadusom. Ő, aki pici korom óta nevel, mert édesanyám, és édesapám mindig csak a sikerükkel foglalkozta. Én meg egy elveszett lány vagyok sok között, akinek majdnem megvan mindene, de a lelke mégis sikit, ordit.

Homokban látni talpam nyomát, amikor hirtelen ló nyeritését vélem felfedezni. Biztos keresnek, gondolam, meg se fordulok. Minek? Kinek hiányoznék, és mért?
Kiabál, hogy: "Várj kislány, várj!"
Ismeretlen hng. Megállok, de nem fordulok. Mellémvágtat, és egy mesebeli herceg ül rajta. Álmodtam már róla sokszor, Ő kell nekem.
Tán Te lennél? Hasnolit Rád.
Annyit bizonyára leolvasol róla, hogy mely családhoz tartozom, hiszen felajánlod, hogy hazaviszel a lovadon. Elég messze járok, alóban. És a szikla, amin ültem? Oda szerenék jutni, ahol voltam, de mostmár gyere Te is! Nem engedi a herceg, felültet, erős karjával megragadja rakom, és felhúz mga elé a lóra. Lassan bevágtázunk. De nemtudom hova visz az út, a jövö, az álmok hogyan fejeződnek.....
Tán úgy, ahogy a nap elbújik a horizonton, tán olyan csodálatosan?
*Napsugi*