A lényeg az az, hogy valami réten voltam. Egy hatalmas réten, ami lejtett, és a végén egy tavacska nyelte el a Nap sugarait. Elég alaposan elnyelte őket, hiszen borongós idő volt.
De én szaladtam, sok bokron át, le a viziszinpadra. Vagy valami olyasmire. Fábol készült, lábunk alatt nyikorogtak a deszkák, de biztonságos volt, hiszen idős nénik és bácsik is ott gyönyörgödtek a tájban. Nézték arcukat a viztükörben, talán remélve ezzel azt, hogy 20 éves arcukat, álmukat látják ismét, mintha az életüket pergetnék visszafelé....
Őszes hajú hölygy szedte szét haját, amit csodálatosan fújt szét a szél. Párja, időseb úr, kuncogó vigyorral puszit dobott élete párja arcára, és egymást átölelve nézték a vizfelszint....
Én csak néztem őket, sokszor lepillantottam a vizre, amiben én is láttam arcom. Sokszor sugárzott szét a víz, amikor Hugi beledobott egy követ, és ilyenkor megtörte mindenki arcképét.
De a viz, mint mindig, most is lecsillapodott. Látni lehetett az uszkáló halakat. Én a korlátra másztam, hogy jobban beletudjak hajolni a vizbe, látva ezzel közelebbről az arcom. Néztem, néztem...
Elmerengtem, majd egy hang zavarta meg álmaimat. Nem figyeltem fel, se jobbra, se balra. A viz felszinén rejlő tükörben lestem meg a hangot adó embert. Bár éreztem hangján, hogy fél, reszket a fogadtatástól, én mégis éreztem, hogy egy fiatal, jól ismert hang. Bár nem voltam benne biztos... Gondolataim percekig merenghettek, de mégis másokpercek múlva válaszoltam, tudatva ezzel azt, hogy figyelek minden egyes szavára.
A viz megrezzent. Talán nem akarta, hogy jól kivegyem belőle a titokzatós arcot. Visszamásztam, és ránéztem. Dávid volt. (akiről azthiszik a haverok, hogy még szeretem....) Nem hittem el, nemtudtam neki miként köszönni. Szemem a mező tetejére meredt, és azt kérdeztem magamban, "Te jó ég, ez álom, vagy valóság?".
Álmomban úgygondoltam tényleg élek...és nem akartam megcsípni magam, felne keljek. Kiváncsi voltam az álmom végére.
Sötétség lepte el a tájat, nagyon beborult. Az idős pár lassan megfordult, felnéztek az égre, és elindultak a rét tetején található vendéglőbe. Sok autó állt ott fenn, de embert nem lehetett látni.
Észbekaptam, és köszöntem neki, de már nemtudom mit. Azt tudom, hogy ő erre furcsán reagált, majd távolabb állt. A stéghez sétált, miközben a szél rajzolta ki pólója alatt rejlő testét. Még mindig olyan jól néz ki, gondoltam.
Fél szemmel őt figyeltem, majd ismét a korlátra léptem. Nem féltem, hogy a szél elsodor, tudtam, hogy akkor nem eshet bajom. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem, ha csak eszmeileg is, de fogja....
Az ég dörgött. Hugi szólt, hogy mennünk kell... Félek a viharban, de csak azután indultam el, mikor már esőcseppek rajzolódtak az arcomra, és helyettem sírt az ég, a felhők....
Mi abba a vendéglőben voltunk elszállásolva, ahol az idős boldog házaspár.
Bementünk, és az előtérben figyeltük a vihar tombolását. De Dávid sehol sem volt. Próbáltam másra terelni a szót, de gondolatban azon finanszíroztam, vajon jól van, hol van?....
Álmomban aludtam el...majd másnap reggel Hugi keltett, azzal a szenzációs hírrel, hogy Dávid jól van, és ő is ott van elszállásolva. Mintha érezte volna gondolataim. Az ágy gyűrött volt, akárcsak én. Egy ilyen éjjszaka után öröm arra kellni, hogy valaki fejem fölött nyitja ki a parasztos ház fa ablakait. Beáradt a fény, egyenesen a Napsugár. Gondoltam ha tegnap nem is, de ma sütni fog. De csak feküdtem, fehér lepedőn elterülve valami világos pamut ruhában. Kezem fejem fölé eresztve néztem magam elé, de ezt a gondolatmenetet Hugi zavarta meg a reggelivel. Reggeliztünk, nevetgéltünk. Nemtudom mért, de hírtelen kinéztem az ablakon. Dávidot láttam meg a stégeknél. Gyorsabb léptekre szedtem magam, és miután rendbe tettük a szobát, boldogan szaladtunk le a mező végére. A stégen hallani lehetett lépteinket. De a házaspárt nem láttam. Akkor még....
Láttam, hogy Dávid a tó tükrében mélyeng....belenéztem hát én is. Vajon mit lát, kérdeztem magamban? Majd Hugi vállamon áthajolt, és megláttam arcát az én tükörképem mellett. Nevettünk. :))
Kicsit késöbb, sárkányrepülésre került sor. De megint beborult. De én szállni akartam. És bizony neki is szaladtam, próbáltam, hátha a szél hátán repülök el az egekbe, a fellegekbe és nézhetek le...
Nagyon fújt a szél, tán nem akarta, hogy ezt tegyem. Félig sikerült felszállnom, de mindig visszaestem. A szél ellenem volt. Bár sokszor hagytam el a pályát 20m-re a talajtól, és ez igyis bőven elég volt, hogy Dávidot kereső szemeimmel a házaspárt is észrevegyem. Rám bámultak felfelé. A hölgy csodálkozott, láttam tekintetén, hogy szivesen próbálná ki, de élete erre már nem alkalmas.
Dávid is figyelt. De elkaptam a fejem. És sikítva estem le a földre. Tudom, hogy semmi bajom nem esett. De egy biztos....itt ért véget ez az álmom.
*Napsugi*
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
