Horrorérzelem.

Álmodtam, már megint. Én mindig csak álmodom, sosem változom, örökké egy álmodozó lány maradok. Igen, és én ezt nem tagadom. Bár történetem elején megjegyzem, hogy jobban szeretek szebb dolgokról álmodozni, de az éjjeli álmok sajnos nem befolyásolhatók. Mindig álmodunk, és én úgy gondolom, hogy ezek az éjjeli pillanatképek az előző, vagy következő életünkből egy rövidke esemény.

… Apámmal játszottunk a szobámban, és hugimmal, aki már unta ez a társasjátékot. Talán tudta előre, hogy veszíteni fog, és ki szeretett volna szállni. Vagy tán érezte a játékot, és az azt követő pillanatokat, és menekülni szeretett volna egy szebb, boldog világba. És ha tudtam volna, hogy mire gondol, én is menekülök. Decsak tekintetemmel játszadoztam. És megláttam, amint a szobaajtóm előtt a polcon ott az imádott akváriumom. Igaz, üresen, de szerettem. Boldogok voltunk, nevetgéltünk. A szobámban megtört a nyári nap fénye, de lámpát nem kapcsoltunk. Tudtuk, reméltük, hogy a borongós felhők hamarosan elhagyják e vidéket. Anyám sürgött forgott a lakásban, álmomban egy erős idegzetű asszony volt, aki nem torpant össze semmi látván sem. Ő nem játszott velünk, sosem volt ránk igazán ideje, mióta felnőttünk.

… Egy idegen alak jött a lakásunkba, de már nem tudom hogy tévedt hozzánk. Én láttam, hogy az akváriumom kell neki, és elemeli helyéről. Dühömet persze szavakba formáztam, és ordítottam az idegen alakzatra, hogy hagyja békén az én féltett kincsem. De ő el akarta vinni, mintha egy testrészem szaggatná, úgy éreztem. Apa most is kifejezte szeretetét, és lánya kincsét megvédve indult az ember után. Panelházban élünk, ezáltal a lépcsőházban egy kisebb visszhangzó veszekedésre került sor. Lakók nem jöttek ki, nem érdekelte őket a másik gondja, baja. Talán, jobb is. Én, mint a valóságban, álmomban is fülemet fogva ordítottam, hogy hagyják abba a veszekedést, és csak hullajtottam könnyeim. Ahogy arcom fogtam, lassan kezem könnyemben úszott, mint gyermek, aki kézmosás után nem törölközik meg. Arcom égette a forróság, fülem fájt szoros kezeim elhalkításától. De egyszer ennek is vége kell, hogy legyen, gondoltam. Füleim szorítását tompítottam, és próbáltam figyelni a zajokra, hangokra.

… Semmit sem hallottam. A szobából a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Tárva nyitva volt. A fürdőszobából a lámpafénye próbálta megvilágosítani a helyzetet. Hugim settengett, engedte a délutáni pancsoláshoz a melegvizet. Nem mosolyogtam rá, mint szoktam, csak rémültem, beesett szemekkel, tátott szájjal, és szipogó orral sétáltam ki a lépcsőházba. Apa nem veszekedett, nyugodt volt. Láttam őt a tárt ajtók mögül, de amint kiléptem az ajtón, ismét felsírtam! Hangosabban az életem összes eddigi sírásánál. Az akváriumom darabokban hevert, de ez akkor már nem is érdekelt annyira, jobban inkább az foglalkoztatott, hogy mi történt. De egyáltalán nem kellett magyarázkodni. Egy 18 éves lánynak épp elég volt a látvány. De talán még egy 10 éves is megérti, hogy baj van, ha vért lát. Igen, azt láttam!

Ahogy a felfelé futó lépcsőre néztem, tekintetem kővé meredt. Láttam, egy testet. Egy testet elterülni a korláton, amelynek arcát vér borítja, és üvegszilánkok sebzik. Egy embert, aki talán már élettelenül fekszik, és terül el ezen a borongós délutánon.

… Én csak sírtam, ordítottam, hogy mi ez az egész. Sírva, könyörögve kértem apámat, hogy jöjjön be. Nyugodt volt még mindig, a sokk hatása elérte. A fürdőszoba ajtaját, mint eszement állat téptem fel, és hugimat kértem, hogy zárja el a csapot. Üvöltöttem, hogy takarodjon ki, de Ő csak nézett ránk, nem értette, hogy hova szállt a délutáni boldog játszadozás. Láttam, amint a kádban kékes a víz, és habzik. Én is ilyen vízben szeretek fürödni, és olykor olykor elmélyülni az álmok közt. De most ennek nem volt helye életemben. Hugi megrémült, láttam arcán. Letagadhatatlan félelem ült ki arcára. Apáról tépni kezdtem a pólót és üvöltöttem, hogy fürödjön már le! Nem is azért, mert ez nyugtató, vagy mert rájön, mit tett, hanem azért, hogy a nyomokat eltüntessem róla. Szaladgáltam a lakásból ki, és a lépcsőházból vissza a lakásba.

Talán akartam, hogy hamarabb teljen az idő. Igen, akartam, hogy vége legyen. Amint apám izzadt szürke nedves pólóját a sötét WC melletti kukába gyűrtem, arra gondoltam, ez bárcsak álom lenne! De álmomban éltem, úgy éreztem az a valóság. És fojtogatott a sírás. Sok mindent nem értettem, azt meg aztán végképp nem, hogy mért süt ki a nap, azon a borzalmas órán. Amint kijöttem a WC-ből, a nappaliba mentem, ahol hugim a sarokban sírt, érezte, hogy nagy baj van! De vele is kiabálkoztam, mindössze annyit, hogy ki ne merjen jönni onnan, még ha a mosdóba is menne, akkor sem!

… Felvettem a háborúval a harcot. Vagy tán az élettel? Nem is tudom. Anyám után mentem, és Ő gondosan törölgette fel a vércseppekkel áldott lépcsőházat. Az ember még mindig el volt terülve, és én, ahogy néztem rá, sikítottam, és mondtam anyámnak, hogy nem hiszem el, ami történt…

… Nem emlékszem a továbbiakra, felkeltem. Sírtam. Arra gondoltam, apám „gyilkos”. Tudom, csúnya szó, főleg az imádott szülőmre mondani. És ezt sosem akarom átélni ebben a világban! Sohasem! Ilyen álmot soha senkinek sem kívánok! Aznap reggel, mikor felkeltem, édesanyám boltban volt, nem mintha ez oly fontos lenne, de csak bátyámat leltem itthon. Igen, álmomban bátyám helyett hugim volt. Érdekes. Nem tudom mért. Kimentem a konyhába, és bátyám hozzám beszélt, de csak sírva annyit válaszoltam, hogy: „biztos!” És kértem, öleljen át! Jobb lett, de egész nap ezen gondolkoztam, akárcsak most… END. (2005. augusztus)

*Napsugi*